bg

Szeretetkaland

Rendhagyó programot hirdettünk idén a Székesfehérvári Egyházmegye házaspárjainak. Játékra, feladatra, Szeretetkalandra hívtuk őket.

Köszönet és felhívás Csákvárról

A csákvári CSATAK szervezői nevében szeretnénk köszönetet mondani minden családnak, akik a rossz időjárási körülmények ellenére is vállalták az utazást és eljöttek Csákvárra.

Elérhetőség

Cím: 8000 Székesfehérvár, Arany J. u. 1.
Email: csaladiroda@szfvar.katolikus.hu

Laci és Rita története

A mi történetünk, mint annyi más történet egy találkozással indult. Erre a találkozásra a szombathelyi állomáson került sor, majd a Budapest felé robogó vonaton a találkozásból ismeretség lett, majd szerelem, hogy aztán 2005-ben házassággá teljesedjen.

 

Az első gyermekünket 2007. július 14-én foghattuk először a kezünkbe. Boldizsárnak sikerült már születése napján az egész családot levennie a lábáról. Ahogy a kis legényke cseperedett úgy vált mind szorosabbá a kötelék közte és az udvartartása között. Sokszor hangzott el a mondat, miszerint a következő csöppségnek alaposan fel kell kötnie a pelust, ha a bátyja nyomába akar érni.
Mintha erre a kijelentésre lenne válasz, 2009 tavaszán a második terhességről kiderült, hogy ikreket várunk. Nekem titkon dédelgetett álmom volt, hogy ikreim legyenek és Ritának is tetszett a gondolat, de azt soha nem gondoltuk, hogy ilyesmi előfordulhat velünk. Családunkban nem volt előzménye ennek.


A hír igazi lázba hozott minket, a családot, sőt még a barátainkat is. Orvost választottunk, amit az első babánál nem láttunk szükségesnek, gondolatban rendezgettük a lakást és kedves barátaink már szinte az elején megleptek minket egy iker babakocsival. Ahogy ilyenkor lenni szokott hosszú esték mentek el arra, hogy a neveket gondosan kiválasszuk (persze mindig volt valaki, akinek ez, vagy az a név valamilyen okból nem tetszett). Számolgattunk, hogy hány kezünk van, és hogy elég lesz-e ennyi gyerek ellátásához, és bíztunk Istenben, hogy majd csak megoldódik minden valahogy. A lényeg, hogy nagy volt az örömünk.


A 18. hétig ment minden rendben, ám akkor az ultrahangvizsgálaton a „B” magzat agyában oldalkamra-tágulatot állapítottak meg. Jött a hidegzuhany. A fehérvári orvosunk még bíztatott, hogy ez még alakulhat, nem biztos, hogy bajt jelent, de azért mégis nézzenek meg a kórházban. Az ottani orvos megerősítette a diagnózist, és mondván, hogy a döntésben nem ő a kompetens, tovább küldött Budapestre, a Klinikára genetikai tanácsadásra. Egy hétre rá, csütörtökre kaptunk időpontot, így legalább reménykedhettünk, hogy addig jó irányba alakul a dolog, talán nem is lesz baj. Együtt imádkoztunk minden este, és nagyon akartunk hinni, hogy semmi gond, de azért kicsit meg voltunk ijedve.


Nem alaptalanul. A genetikai tanácsadáson ugyanis közölték, hogy az oldalkamra tágulat fennáll, sőt nőtt, ennek egyenes következménye a vízfejűség, amit méhen belül nem tudnak kezelni, és hogy mi is értsük, hogy ez mit jelent, elmagyarázták, hogy ha már megszületett a gyerek, akkor itt kint nem tudnak neki agyat növeszteni. Visszarendeltek a következő hétre kontrollra, és javasolták, hogy feküdjek be 3 napra, majd lesz valami professzori bemutatás is előtte, ahol többen kielemzik az esetünket. Kellett egy kis idő, hogy megértsük, hogy mit is akarnak. A terhesség megszakítását javasolták, mondván a beteg baba menthetetlen, valószínűleg méhen belül úgyis elhal, és a kettejük közti feltételezhető összeköttetés (feto-fetalis transzfúzió) lehetősége miatt egy egészséges gyereket sem tudnak garantálni ebből a terhességből. Megkérdeztem, hogy mi ennek az egésznek a menete. Amikor elmagyarázta, hogy a lehető leghumánusabb módon hogyan fogják megölni a bennem élő gyerekeket, illetve – bocsánat – még csak magzatokat, akkor kezdtem először zokogni. Aztán megbeszéltük, hogy hétfőre várnak vissza.


Amikor elhagytuk a klinikát nagy-nagy ürességet és fájdalmat éreztünk mindketten. Fogalmunk nem volt, hogy hogyan tovább.
Nehéz összeszedni azt a rengeteg dolgot, kérdést, ami a fejünkben kavargott. Miért? Miért történik ez velünk? Miért velünk történik? És biztos ez egyáltalán? Hátha tévednek! ..de ők itt az országos fő-fő docens és professzor és a többi… És akkor most mit is mondtak? Hogy el kell vetetni? Vagy nem kell, csak praktikus? És ez most Ritát veszélyezteti? És mi van, ha a gyönyörű, egészséges Kétévesünkhöz hazaállítunk két beteg babával? Hogy fogja ezt feldolgozni? Megtehetjük ezt Vele? És ha a beteg baba mellett a másik mégis egészségesen megszülethetne? És ha mindkettő beteg, akkor jogunk van azt mondani, hogy úgy nem kell?


Kétségeink közepette felhívtuk János Atyát, a lelki atyánkat, hogy tud-e minket fogadni még a hétvégén, mert baj van. Másnap reggel várt minket. Az előző átsírt éjszakánk után csak azt éreztük, hogy nem tudjuk kimondani, hogy ha kicsit beteg, vagy nagyon beteg egyik, vagy mindkét baba, akkor köszönjük, de nem kérjük. Pedig ösztönösen arra vágytunk, bár ki tudnánk mondani. Nem tudtuk, hogy mi például az Egyház álláspontja, ha ez orvosi javaslat, vagy ha esetleg az anya egészsége forog kockán, és otthon várja már egy megszületett kisgyereke. Elmondtuk az orvosi véleményt, a javaslatukat, a mi kétségeinket, a félelmeinket, az érzéseinket. János Atya lesújtva és mély együttérzéssel végighallgatott minket, majd azt mondta: „Drága Gyermekeim! Nem mondhatom meg, hogy mit tegyetek. Ez egy borzasztóan nehéz helyzet, de beláthatjátok, hogy én nem tanácsolhatom nektek azt az utat, ami könnyebbnek tűnik. Egyről biztosíthatlak benneteket. Bárhogy is fogtok dönteni, mellettetek vagyok, és feloldozlak benneteket.”


Ennél többet nem is adhatott volna! A feloldozás lehetősége megszabadított minket egy óriási nyomasztó tehertől. A tudat, hogy dönthetünk bárhogy, akkor is Isten tenyerén vagyunk, ki tudta mondatni velünk, hogy „Legyen meg a Te akaratod!”, és már fel sem merült, hogy választhatnánk a könnyebbnek látszó utat. Nagyon megkönnyebbülve mentünk haza. Otthon szüleimnek elmondtuk döntésünket, hogy megtartjuk a babákat, Isten kezében vagyunk, Rá bíztuk magunkat és lesz, ami lesz. Nagyon meghatódtak. Örültek, hogy így döntöttünk. Előre nem mondtak semmit, nem akartak befolyásolni, mert ők is úgy gondolták, hogy nekünk kell ezt a döntést meghozni, mert mi fogjuk elsősorban vinni ezt a keresztet, segíthetnek ugyan hordozni, de ki tudja meddig, ám remélték, hogy így választunk.


És innentől mintha megsokszorozódott volna az erőnk, a hitünk. Hétfőn visszamentünk a megbeszélt kontrollra, a Genetikai Tanácsadó vezetője megismételte az előző héten már közölteket, mi elmondtuk, hogy így is a terhesség megtartását szeretnénk. Erre elmagyarázta, hogy ők ahhoz vannak szocializálva, hogy az egészséges gyerek a gyerek. Ugyan az „A” magzat egyenlőre annak tűnik, de ez korántsem biztos, még akkor sem, ha látszólag egészségesen születne meg. Ám, ha mi így döntünk, akkor ő mindent meg fog tenni, hogy a legtöbbet kihozzuk ebből a helyzetből.


Ettől kezdve 3 hetente jártunk Pestre vizsgálatokra. Nem mondhatjuk, hogy könnyű időszak volt, de sokkal jobban viseltük, mint gondoltuk volna. Sok erőt kaptunk Föntről és támogatást a környezetünktől. Sokat imádkoztunk, hogy el tudjuk fogadni, bárhogy is alakuljon a helyzet és sokan imádkoztak értünk. Vizsgálatról vizsgálatra aggódtunk, hogy élnek-e még a babáink, főleg miután közölték, hogy ezek a terhességek általában maguktól elhalnak. Hiába gondoltam szeretettel a bennem növekvő életekre, mégis volt ebben valami távolságtartás az előző babaváráshoz képest, annyi volt itt a bizonytalanság, hogy nem mertem igazán beleélni magam semmibe. Úgy nézett ki, hogy mindkét magzat fejlődik, csak a „B” kicsit kisebb, és az oldalkamra tágulat egyre nagyobb, ezzel arányba az agyállomány sokkal kisebb, mint kéne, szinte nincs is, csoda, hogy még él.


A terhesség 31. hetében befektettek a Klinikára, hogy a hátralevő időt ott húzzuk ki, ikerterhességről lévén szó amúgy is fokozott volt a koraszülés esélye. Tudtuk, hogy az egészséges babának innentől egész jó kilátásai vannak, mivel ebben az intézményben található az ország egyik legjobb koraszülött központja. Addigra szinte elfogadtuk, hogy a beteg baba valószínűleg meg sem születik. Ekkor jött a következő sokk. A felvételemet követően az egyik első vizsgálaton az országos hírű specialista professzorasszony közölte, hogy a „B” magzat életfunkciói rendben vannak, azt leszámítva, hogy szinte nincs agyállomány, ezek a típusú magzatok meg szoktak születni, évekig elélhetnek, persze intézetben, gépeken, de élnek. Ebben a helyzetben nem igazán érdekelt minket, hogy jogilag, egyházjogilag, bioetikailag mit tekintünk életnek, meg embernek, csak arra tudtunk gondolni, hogy ha ez a szegény kis gyermek itt most majd megszületik, dobban egyet a kis szíve, akkor azonnal gépekre teszik, és ha akarja, ha nem, ha jó neki, ha nem, magatehetetlenül, tudattalanul, akkor is életben tartják. De milyen életben?!


Ezek után a következő hetekben próbáltuk elfogadni az új kilátásokat. Örültünk, hogy az egyik baba továbbra is egészségesnek tűnik, és titkon reméltük, hogy a másikkal is történik valami Isteni csoda. Azért imádkoztunk, hogy történjen úgy, ahogy Neki-Nekik a legjobb, és hogy mi meg el tudjuk fogadni, bárhogy is lesz.

Szerencsére a kétéves kis Boldizsárt a Nagyszülők és Laci agyon kényeztették a távollétemben, de nekem így is nehéz volt feldolgozni a hiányát. Laci munka után, amikor csak tehette utazott Fehérvárról, és Húgom, aki Budapesten él, szinte minden nap meglátogatott. Hétvégenként saját felelősségre hazamehettem, amire nagy szükségem volt. Sok erőt adott az is, hogy a Klinikától egy percre volt egy jezsuita templom, ahova minden nap (saját felelősségre) átmehettem, több mise közül válogatva. Rengeteg lelki vigaszt, megerősítést kaptam ott. Külön ajándék volt számomra a kis oldalkápolnában található Szent Rita szobor, a sok kis hálatáblával. Szüleim érkezésem előtt évekig várták a gyermekáldást, és Hozzá fohászkodtak közbenjárásért, mire végül megszülettem, és lettem Őutána Rita. Nekem is minden okom megvolt, hogy a lehetetlen dolgok védőszentjéhez forduljak közbenjárásért, ráadásul egy Jézus Szívéről nevezett templomban, akárcsak az otthoni plébániánk.


Annyi apró kis finomság, ami mindig továbblendíthetett a rossz gondolatokon, a futó reményvesztettségen. Mint ahogy a kedves látogatóim, rokonok, barátok, akik imádkoztak értünk,  kedves szobatársak, sorstársak, a többségében kedves és szakértő orvosok, nővérek.

2009. 09.22. a 35. héten (csoda az is, hogy idáig eljutottunk) rutin ultrahangvizsgálaton megállapították, hogy a Beteg Baba már nem él. Másnap délelőttre kiírtak császármetszésre. A szülészorvosom futtában csak annyit mondott: „Holnap találkozunk. Maga tudott valamit!”
2009. 09.23-án Sallér Anna Eleonóra egészségesen megszületett. Két napot töltött a koraszülött intenzíven, a második estéjén egy kedves nővér kivette az inkubátorból, a kezembe adta, hajnalra be is indult a tejem, másnap már együtt voltunk a gyermekágyas osztályon, egy hét után hazaengedtek mindkettőnket. Azóta is miden vizsgálat negatív, semmi bajt nem találtak nála. Elmúlt egy éves, nem győzzük etetni, mindenkit elbűvöl, de nem is csoda, hiszen saját bejáratú Őrangyala van, aki fogantatásuktól őt vigyázza. Illetve dehogyisnem csoda! Igazi Isteni csoda, hogy az a kis Őrangyalka olyan betegen a 35. hétig kihúzta, hogy Pannababa így megszülethessen. János Atya csak annyit mondott, hogy Igazi erős Imameghallgatás. Köszönet érte minden kedves Testvérünknek, akik imádkoztatok értünk. Az is Csoda, hogy kis beteg Angyalkánknak nem kellett erre a világra megszületni.


És a kérdés, hogy miért történt ez velünk? Azt hiszem azért, hogy ne legyen annyira magától értetődő, hogy van két szép, egészséges gyermekünk. Nem azért, mert ez nekünk jár. Ez egy óriási ajándék, hogy így van. Sokkal többször jut eszünkbe hálát adni, mint első gyermekünk érkezése után. És azóta még nagyobb csodálattal nézünk azokra a szülőkre, akik beteg gyermeket nevelnek szeretetben, harmóniában, teljes elfogadással.
A történetünket sokan nevezték csodának, mi is annak éljük meg, és ezért a csodáért nem győzünk elégszer hálát adni Istennek.

Laci és Rita

 

 
∧ Fel