bg

Szeretetkaland

Rendhagyó programot hirdettünk idén a Székesfehérvári Egyházmegye házaspárjainak. Játékra, feladatra, Szeretetkalandra hívtuk őket.

Köszönet és felhívás Csákvárról

A csákvári CSATAK szervezői nevében szeretnénk köszönetet mondani minden családnak, akik a rossz időjárási körülmények ellenére is vállalták az utazást és eljöttek Csákvárra.

Elérhetőség

Cím: 8000 Székesfehérvár, Arany J. u. 1.
Email: csaladiroda@szfvar.katolikus.hu

Attila és Mariann története

ATTILA:

Szeretettel üdvözlünk mindenkit. Rózsa Attila vagyok, szeretném bemutatni feleségemet Rózsa Mariannát.
Informatika a szakterületem, Mariannak a szenvedélybetegek gyógyítása, de mindkettőnknek egy szakmánktól eltérő hivatal a munkahelye.
Három vér szerinti gyermekünk van és folyamatban van egy negyedik kislány örökbefogadása Isten segítségével.
Húsz éve élünk együtt.



Bevezetésképpen néhány gondolatébresztő mondatot szeretnék veletek megosztani…

Amikor Isten megteremtette az embert, egy családot alkotott. Amikor Jézus  a földre jött, egy családba született bele.
Amikor pedig elkezdte nyilvános működését először egy új család megünnepelésén, egy menyegzőn vett részt.
Ez is elég lenne ahhoz, hogy megértsük, mi Isten terve a családokkal….Most pedig akár haza is mehetünk, mert innentől kezdve csak ezt lehet újra meg újra körbemagyarázni… :o))

MARIANN:

A házasság intézményének válsága manapság felkapott téma. Őszintén szólva nem értem, hogy miért.  Igaz, hogy csökkent a házasságkötések száma és több a válás, de attól maga a házasság még nem avult el.
Ha valaki nőtlen vagy hajadon, nem jelenti azt, hogy elutasítja a házasságot, inkább arról van szó, hogy nem találták meg a megfelelő lelki, szellemi és testi társat.
Nem a házasság intézménye tehet arról, hogy elveszítették az emberek a kapcsolatot egymással és nem csak egymást, de magukat sem lelik igazán.
A házasság ma is tiszteletnek örvend, csak kevesebben élnek vele, mert az emberek egy része csalódáskeltő intézménynek véli. Ennek az lehet az oka, hogy túl szűken és tradicionálisan gondolkodnak felőle.
Úgy vélik, hogy a házasságnak önmagától kellene működnie. A múlt évszázadokban valóban így is volt, hiszen az akkori gondolkodásmód szerint a lényeg az volt, hogy a házasság létrejöjjön.
Mint a mesében, ahol mindig a házasság előtti viszontagságokról és próbatételekről van szó, majd hetedhétországra szóló lakodalomról és utána boldogan éltek, míg meg nem haltak a fiatalok.
A valóságban ez fordítva van. A boldog és gondnélküli fiatalok összeházasodnak és elkezdődik a nehézségekkel, próbákkal teli élet.
Ez a küzdelmes folyamat viszont igen sok örömöt és hasznot is jelent egyben.

ATTILA:

Sokan úgy vélik, hogy a házasság csak a papírban különbözik az együttéléstől. Ez a papír viszont ne feledjük egy esküt testesít meg, amit Isten és az emberek előtt tettünk.
Sokan ezt nem merik felvállalni, mivel ennek a papírnak súlya van.
Azok a legnagyobb szószólói a papír-elméletnek, akik csak tévelyegnek fel-alá az emberi kapcsolatok útvesztőiben és fogalmuk sincs sok esetben arról, hogy mit is akarnak.
Aki megtalálta  a párját, az igazi párját, az vágyik is arra, hogy  Isten és az emberek is elismerjék kapcsolatukat.

MARIANN:

Attila említette, hogy húsz éve élünk együtt. Évekig voltunk élettársak, éltünk polgári házasságban, elváltan és hat éve élünk szentségi házasságban.
Így van viszonyítási alapunk arra vonatkozóan, hogy mi a különbség a különféle együttélési alternatívák között. Magunkról szeretnénk egy kicsit beszélni nektek.
Régi közhely, hogy az okos más, az oktalan pedig a saját hibájából tanul. Most az okosokhoz szeretnénk szólni, mi a balgák :o)))


ATTILA:

A mi történetünk nem egy siker-sztori volt számunkra, bár mégis az, mert Isten csodája ez is... Ahhoz, hogy kiteljesedjen ez a kegyelem, ki kellett mondani a személyes igent Istennek. Ez közös munka volt vele…

Kettőnk kapcsolata 1991-ben kezdődött egy viharos találkozással.
Ebben az időszakban nem voltam Isten-hívő, csak Isten-kereső. Éltem a világi huszonévesek mindennapjait, és ebben benne van minden, ami világi szemüvegen keresztül fontossági sorrend lehet.
Házasságunkban a testi együttlétet én túlságosan hangsúlyosnak tartottam és elvárásaim voltak.
Hittem a házasság intézményében és abban, hogy le lehet élni az életet ugyanazzal az emberrel.
Hittem a házastársi hűségben és kész voltam vállalni a születendő gyermekeket. Valószínűleg az otthoni példa, amit szüleimtől láttam is ezt sugallta. Én is ebben éltem és jónak tartottam. Így kötöttem házasságot, ennek szellemében tettem mindent, amit érzéseim szerint egy férfinak/férjnek tennie kell a családjáért.
Teltek az évek – amelyek tele voltak részemről szerelemmel, szeretettel feleségem iránt -, szépen haladtunk előre, születtek a gyerekek sorra.
Amikor elértük azt, amire vágytunk/vágytam, akkor egy délután éppen hazafelé tartva az autóban ülve végtelen elégedettség töltött el, és szinte fütyörészve vezettem hazáig. Ennek a délutánnak a hangulata örökre belém ívódott…
Hazaérve Mariann – miután elmondtam neki, hogy milyen érzések töltöttek el – meglepően reagálta le lelkesedésemet.
Könnyek között közölte, hogy ezt az életet nem tudja tovább folytatni velem ebben a formában.
A „miért” kérdésemre, hogy mit tettem, vagy nem tettem meg – nem tudott választ adni. Arra sem, hogy mit tegyek másképp a jövőben. Azt válaszolta, hogy nem hisz abban, hogy meg tudok változni, hogy tudunk tovább együtt élni.
Úgy éreztem, hogy kihúzták alólam a talajt.

MARIANN:

Szerelem volt ez első látásra. Megismerkedésünket követő napon mindketten felbontottuk korábbi eljegyzésünket és még aznap összeköltöztünk. Itt követtük el az első hibát. Csodálatos és szerelmes hónapok, évek következtek. Semmi nem volt számunkra lehetetlen, a világot kiforgattuk volna a sarkából.
Mindketten Isten felé fordultunk, de a legrosszabb utat választva, csak úgy a magunk módján hittünk benne… Sajnos én nem kompromisszumokat kötöttem, hanem megalkudtam a kapcsolatunkban. Ez szintén súlyos hiba volt.
Nagyapám egy egyszerű, de nagyon bölcs ember volt és azt mondta, hogy a házasság akkor működik jól, ha kivesszük egymás kezéből a munkát és nem fekszünk le soha esténként haraggal a szívünkben és ima nélkül.
Ahogy elmaradtak az esti imák, mi úgy távolodtunk egymástól…

Amikor pedig éreztem, hogy baj van, akkor már túl voltam azon a ponton, hogy megoldásokat keressek, csak azt éreztem, egy kiút van ebből, a válás.
Hogy mi volt a baj? Csak azt vártam, hogy Attila körülrajongjon, hogy észre vegye ha rossz a kedvem, jöjjön el velem sétálni, néha lepjen meg egy szál virággal, érezhessem mellette, hogy nő vagyok, és ne csak az esti film utáni testi együttlétünkből következtethessem ki, hogy szeret.
Ezt is kezdtem csak házastársi kötelezettségnek érezni, ahogy telt az idő.
Teltek az évek, hat év alatt háromszor cseréltünk lakást és négy terhességből két élő gyermekem született.
Egy olyan házba költöztünk be, ami Attila álma volt, én pedig belebetegedtem az ő álmába. Kismama-depresszió is beleszólt ebbe a lelkiállapotba, ami egyre csak romlott. Nem volt kihez fordulnom, a büszkeségem nem is engedte…
Fáradt voltam és boldogtalan. Megijesztett, hogy Attila nem vesz észre semmit, hogy ennyivel megelégszik és úgy éreztem semmi jót nem várhatok a jövőre nézve, megfulladok…

ATTILA:

Napokon belül elköltöztem édesanyámhoz, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni és dönteni. Hónapokig küzdöttem azért, hogy meggyőzzem Mariannt, hogy érdemes továbbfolytatnunk és kértem, oldjuk meg közösen a problémákat, amelyek szerintem nem voltak megoldhatatlanok.
Ez alatt az idő alatt Isten szinte fizikálisan is megjelent az életemben. Hihetetlen módon, de kialakult egyfajta párbeszéd közöttünk.
Megkaptam a választ tőle az addig érthetetlen dolgokra. Tükröt állított elém, hogy mit rontottam, mit mulasztottam el.
Mariann még nem beszélt nekem ezekről a dolgokról, de én már tudtam a válaszokat…

MARIANN:

Miután Attila elköltözött, azt hittem, megoldódott az életem, a fiúknak is jobb így, mert én is nyugodtabb vagyok, és bár az apjuk nem alszik itthon, minden nap ő viszi-hozza őket az óvodából, a hétvégéket beosztjuk, jó lesz ez így.
Fellélegeztem, azt gondoltam egyedül is menni fog.
Attila egyre jobban belevetette magát a vallásba, és ahelyett hogy követtem volna, egyre jobban eltávolodtam tőle és Istentől is.

ATTILA:

Miután a válást kimondták, még aznap délután Medjugorjébe mentem és azt kértem a Szűzanyától, hogy itt imádkozhassam a Krizsevácon a feleségemmel. Napra pontosan 5 év múlva ez így is történt.
Gyötört a bűntudat, láttam a fiaimat szenvedni és szenvedtem én is attól, hogy már tudtam, hogy mit kellett volna tennem, hogy ne veszítsem el őket, és mindez az én tettem következménye is.
Kerestem a megoldásokat arra, hogy kapcsolatunkat újrakezdhessük más alapokra helyezve. Így telt el közel négy év.

MARIANN:

Teltek a hónapok és az évek…Attila nagyon ragaszkodó volt, már-már zavart, hogy miért ennyire makacs.
Nem hittem el az érzéseit, egyszerűen birtoklási vágynak tartottam.
Közben minden hétvégét, ünnepet, nyaralást együtt töltöttünk. Jól éreztem magam vele, de nem hittem a változásban, nem hittem a kapcsolatunkban, hogy újból van értelme elkezdeni. Közben szenvedtem a magánytól és csodáltam őt…


ATTILA:

A sok sikertelen próbálkozásban és küzdelemben elfáradtam. Fizikailag, lelkileg.
Döntöttem a mellett, hogy elengedem Mariannt érzelmileg és egy dél-amerikai misszióban veszek részt.
Arra az elhatározásra jutottam, hogy csak Istennek és a fiaimnak fogom szentelni az életem hátralévő részét.
Ennek a tudatosan kimondott igennek az újbóli kimondása újabb csodát eredményezett. Mariann keresett meg azzal, hogy töltsük együtt a szentestét. Erre az esetre Mariann szenteste egy szimbolikus gyűrűt adott át nekem, amelyet azóta is szívesebben hordok, mint a későbbi jegygyűrűmet. :o)
Maradtam…de ez még nem a happy end…

MARIANN:

Kimozdított a bizonytalanságból az, ahogy Attila érezhetően, fokozatosan elengedett.
Én egyre jobban közeledtem felé lelkileg és egyúttal Istenhez is. Egyre többet jártam Attila közösségébe és egyre nehezebb volt arra rádöbbenni, hogy kit és mit veszítettem el az elmúlt években.
Nem tudtam hogyan lehetne újra kezdeni továbbra sem, de nem tudtam szabadulni egy percre sem a gondolatától annak, hogy nélküle éljek.
Ezek a kettős érzések aztán szépen letisztultak és rájöttem, hogy szeretem és harcolni fogok érte, most rajtam a sor…
A gyűrű átadásakor örültem is, féltem is, hogy mi lesz a reakciója.
Nem volt egymásra-borulás, könnyek közötti megbocsátás, ahogy mondta Attila happy end sem.
De szép este volt.


ATTILA:

Itt kezdődött el egy nagyon szép, tiszta együttjárás-udvarlás, ami egyben fájdalmas is volt. Elhalmoztam őt mindennel, amivel egy kapcsolat kezdetén el lehet halmozni az imádott nőt, akivel el akarom kezdeni az életem.
Hónapok teltek el így egy fedél alatt, külön szobában.
Mariann lassan elkezdett felém megnyílni és közeledni. Sokszor éreztem magam úgy, mint egy szerelmes ifjú, akinek lassanként beteljesedik a vágya, hogy megnyerhesse a szeretett nőt. Ez meg is történt hazaköltözésemet követő másfél év múlva, amikor szentségi házasságot kötöttünk.

MARIANN:

Nagyon szép időszak következett az életünkben.
A fiaink odáig voltak, mindenki örült a környezetünkben és mi is lassan lenyugodtunk.
Egy érett és csodálatos férfit, apát kaptam vissza.
Mindent megkönnyített, hogy a bizalmát élvezhettem, nemcsak a szerelmét.
Újból elkezdtem hinni mindenben. Istenben, a házasságunkban, a szerelmünkben.
A házasságunk elmélyítéséért még napi küzdelmeket vívtunk meg egymással, önmagunkkal.  Azt tudtuk, hogy együtt akarunk élni, hiszen ezért kötöttünk újból házasságot, de még a sebeinket gyógyítgattuk.
Ebben óriási szerepet játszott a bennünket körülvevő, értünk aggódó és imádkozó szüleink, barátaink, plébániai közösségünk.
Mérföldkövek voltak újbóli egymásra-találásunkban a különböző egyházi lelkiségek rendezvényei, családcsoportjai és azok a mai napig is. Ott tapasztaltuk meg, hogy milyen fontos a közösség megtartó ereje.
Ezek a közösségek Krisztusban gyökereznek. A házasság alapjának is mindig Krisztus kell, hogy legyen, mert nélküle nem működik ez sem.
Isteni kegyelem, hogy nem maradt bennünk semmi fájdalom, harag, sérelem az elmúlt évekre nézve, és a bizalom egymás iránt maradéktalanul megvan továbbra is.

ATTILA:

Nem szabad elfelejtenünk, hogy mekkora lehetőség és ajándék számunkra a házasság szentsége, hogy milyen kalandra hív bennünket Isten minket, mint teremtő munkatársakat. Hogy kudarcok vannak és kellenek is, mert ezek érlelnek és visznek előrébb bennünket,  ezen a gyönyörű de göröngyös úton.
Mint ahogy mászunk fel a hegyre, egyre kevesebb a levegő minél magasabbra megyünk, de annál szebb a látvány, ami elénk tárul.
És a hegycsúcson a Jóisten vár ránk…

MARIANN:

Ne feledjük azt sem, hogy a házasságot nem a papok, vagy a pápa találta ki, ezt a törvényt Isten a szívünkbe írta.
A házasságot nem lehet kipróbálni egy együttéléssel, mint ahogy –durva hasonlat, de –a halálról sem fogok többet tudni, ha teszek róla, hogy három napig aludjak egyfolytában. A szexualitás is hazugság egy együtt élő pár között.
Hiszen hogy adhatom oda magam teljesen egy testi kapcsolatban, ha azt megelőzően az életemet nem adtam oda a szeretett személynek?
A házasság, mint életmód az emberi szív legmélyebb vágya, és minden más alternatíva ez ellen irányul.
És ha úgy is érezzük sokszor, hogy kudarcok után újabb vereségek érnek bennünket, ha belefásultunk abba, hogy megjavítsuk, ami elromlott, mert megjavíthatatlan jusson eszünkbe az alábbi idézet:
„Azt hittem, végleg kialudt kandallómban tüzem, s ujjal kotorván a hamut, megégettem a kezem…”
Kotorjátok türelemmel a hamut és vigyázzatok egymásra.
Erre kérjük nektek is magunknak is Isten áldását…

 

 
∧ Fel